Exportüzlet

Figyelemreméltó tény, amelyről magasröptű és bölcselkedő tanulmányt írhatna valaki, akinek ilyesmire van ideje, hogy a sikeres kalóznak, majdnem ugyanazon tulajdonságokkal kell rendelkeznie, mint amiket a detektívtől várunk el, akinek az a feladata, hogy elfogja a kalózt. Magától értődik, hogy jó sok esze és találékonysága legyen; de van még más, és kevésbé ismert jellegzetessége is. Széleskörű emlékezőtehetségének kell lennie nemcsak arcokra és nevekre, hanem minden véletlenül és alig útjába eső tényre nézve is, ami tudomására jut. Akkora véletlenből mint egy vakondtúrás, néha a következtetések egész hegyláncát kell felépíteni, hogy még Sherlock Holmes is beleszédüljön. Emberileg roppantul rokonszenvesnek kell lennie, együtt azzal a képességgel, hogy varázsló módjára létesítse a bizalmas barátságokat. Valóban olyannak kell lennie, mint a tehetséges történésznek, aki saját megállapításait és részben felfedezéseit írja meg eredeti felfogással. Alapvető különbség azonban, hogy míg a történész akár hatvan órán át is mérlegelheti a kérdéseket, amelyek munkája közben felmerülnek, a kalóznak akárhányszor hatvan másodperc alatt kell döntenie.

Simon Templar legalábbis e tulajdonságok egyikével az x-edik hatványon rendelkezett. Elhintve a föld minden legtávolibb zugában is rejtélyes barátai éltek, és ha London legfélreesőbb részeiben is voltak ilyenek, ez nem mindig rajta múlt. Elég különös, sokan közülük nem is tudták, hogy a jókedvű és illedelmes, karcsú és napbarnított arcú, kékszemű fiatalember, aki oly rendszertelenül tűnt fel életükben, és maradt ismét el, a megrögzött törvénytipró, akit mindenki az Angyalnak ismert. Az öreg Charlie Milton kétségkívül nem tudta. Valamelyik délután az Angyal éppen a Tottenham Court Road vidékén járt, és mivel lyukas félórája volt, bepottyant Charlie manzárd-műhelyébe, és meghallgatta az ipari pangás okait egy új szemszögből nézve.

– Alig van dolgom – mondta Charlie acélkeretes szemüvegét törölgetve – mert senki nem vásárol igazán értékes ékszereket, és így természetesen másolatokra sincs szükség. Nézze ezt a darabot: hetek óta az első igazán nagy rendelés.

Csillogó gyémántsort vett elő, amely csinos, antik ezüstláncba volt foglalva, és csodálatos szépségű, szív alakú függőben végződött. Az ékszer láttán minden tisztességes kalóznak összefutott volna a nyál a szájában, de Simon Templar történetesen okosabb volt mindezeknél. Hiszen ez volt Charlie Milton alkalmazásának titka.

Fent a tető alatti szűk kis műhelyében készítette Charlie csodálatos kézügyességgel és szaktudással a legremekebb másolatokat, amelyek ismertté tették nevét az egész londoni ékszerszakmában. Néha százezer font értékű drágakövek is hevertek munkaasztalán, és egy őrzésükre kirendelt detektív figyelő szeme alatt dolgozott. Ha valaki úgy találta, hogy ékszere túl értékes ahhoz, hogy bármilyen alkalomra felvegye, elküldte Charlie Miltonhoz, készítsen róla elképesztően pontos másolatot. Sok gazdag özvegy díszelgett kisebb jelentőségű társadalmi eseményeknél Charlie ékszereiben, míg a vagyont érő eredeti biztonságban pihent valamelyik bank páncélkamrájában.

– A Kellman-nyaklánc – magyarázta Charlie hanyagul visszalökve egy fiókba. – Lord Palfrey rendelte meg nálam a másolatát egy hónappal ezelőtt, és éppen elkészültem vele, mikor a lord tönkrement. Huszonöt font előleget kaptam a rendelés feladásakor, és azt hiszem, ennél többet nem is kapok már ezért a fáradságos munkáért. A nyaklánc árverésre kerül a lord minden egyéb ingóságával együtt, és ki tudja, akar-e majd az új tulajdonos is másolatot az ékszerről.

Az Angyal sokféle tapasztalata mellett nem voltak szokatlanok az ilyen beszélgetések, és sohasem lehetett tudni, hogy mikor játszik szerepet életében egy ilyen beszélgetés. Néhány nappal később az újságokban is meglátta a hirdetést, amely lord Palfrey házának és ingóságainak árverését közölte. De nem foglalkozott tovább az üggyel, mert olyan emberek, mint lord Palfrey, nem tartoztak Simon Templar játszmájához.

Akkortájt, amikor az „angyali” arcátlanság egy-egy újabb epizódjára az újságok szerkesztői minden héten feltétlenül számíthattak, Templar törvényenkívüliségének áldozatai mindig olyan emberek voltak, akik rendszerint kínosan kerültek minden alapos nyomozást, mert az menthetetlenül megtépázta volna jó hírnevüket. Simon Templar életkörülményei nagyot változtak ugyan időközben, de rugalmas erkölcsi felfogása még mindig ugyanolyan akrobatikus elferdüléseket mutatott. Életkörülményeinek változása nem rajta múlt; vannak határok, ameddig minden kalóznak el kell egyszer jutnia, és Simon Templar igen gyorsan elérte azokat. Hogy miként jutott el a végső határig, azt más helyen már elmondtuk, és még elegen elég jól emlékezhetnek ezekre a történetekre. Egy teljes héten át nagy címek alatt tárgyalták az újságok az Angyal személyazonosságát, és így a titok közkincs lett. Voltak ugyan sokan, akiknek gyengült az emlékezőtehetsége, és már csak gúnynevére emlékeztek – amely által híressé vált – de akadtak sokan mások, akik még mindenre jól emlékeztek. Az élet ily módon való változásának hátrányai támadtak, mert a soha nem felejtő szervezetek egyike a Scotland Yardon tartotta főhadiszállását. Néha viszont kárpótlások is érték az Angyalt, ha különös és más által végre nem hajtható megbízatásokat kapott.

Egy szép júniusi napon is kapott ilyen megbízást. Sötét öltözetű úr csöngetett be Simon lakásán, a Piccadillyn, ahol barátunk akkoriban lakott. Az Angyal állandóan változtatta lakóhelyét, és ez a főúri lakás, amelynek ablakai a Green Parkra nyíltak, legújabb ötlete volt. A látogató idősebb, fehérhajú úr volt; megértő tekintete és hihetetlen titoktartást eláruló arckifejezése azonnal a családi jogtanácsosok típusát juttatta Simon eszébe, és valóban ilyen minőségben is mutatkozott be.

– Minél rövidebbre akarom fogni a mondókámat, Mr. Templar – kezdte az idegen. – Felhatalmazást kaptam, hogy megkérdezzem önt, leszállítana-e egy lepecsételt kis csomagot Párizsban arra a címre, amelyet megadnék önnek. Minden kiadását fedezzük, és fáradságáért kap száz fontot.

Simon cigarettára gyújtott, és a mennyezet felé fújta a füstöt. – Elég könnyű feladatnak látszik – jegyezte meg. – Nem lenne olcsóbb postán küldeni?

– A csomag, Mr. Templar – amelynek tartalmát nem árulhatom el – ötezer fontra van biztosítva – felelt az ügyvéd hatásosan. – De attól tartok, hogy a négyszeres összeg sem nyújtana kárpótlást a szóban forgó tárgy elvesztéséért, amely az egész világon egyedülálló a maga nemében. A rendes magándetektív-irodákat már mind számba vettük, de megbízóim úgy vélik, hogy azok nem alkalmasak ilyen ügy lebonyolítására. Figyelmeztetést kaptunk, hogy a csomagot el akarják rabolni, és megbízóim kívánsága, hogy az ön… izé… egyedülálló tapasztalatát biztosítsuk a magunk számára ebben az ügyben.

Az Angyal átgondolta a dolgot. Tudta, hogy a kábítószer-csempészet nem Angliából a kontinens felé folyik, hanem ellenkező irányban. Ettől a lehetőségtől függetlenül pedig a megbízatás elég elfogadhatónak látszott.

– Szinte megható, hogy mennyire hisznek a javulásomban – jegyezte meg végre az Angyal, és az ügyvéd kényszeredetten elmosolyodott.

– Bízunk az ön közismert sportszerűségében.

– Mikor kívánják, hogy induljak?

Az ügyvéd egymáshoz illesztette ujjhegyeit, és ezzel jelezte megelégedettségét. – Úgy értsem a kérdését, hogy elfogadja ajánlatunkat?

– Nem látom be, miért ne fogadnám el? A minap átjött a csatornán egyik barátom és mesélte, hogy a Folies Bergère-ben remek új revüt adnak. Miután pedig az ember csak egyszer fiatal…

– Megbízóimnak kétségkívül nem lesz ellene kifogásuk, ha költségjegyzékébe szórakozási költségeit is beleviszi – felelt az ügyvéd szárazon. – Ha az idő nem túl rövid már erre, igen örülnénk, ha holnap este nézné meg az… izé… Folies Bergère új revüjét.

– Nekem megfelel – mormolta az Angyal röviden.

Az ügyvéd fölállt. – Természetesen repülőgépen fog utazni – jelentette ki búcsúzóul. – Még ma este visszajövök, és az ön kezébe adom a csomagot. Azon túl ön felel érte. Ha tanácsot adhatok önnek, Mr. Templar – tette hozzá, miközben az Angyal kikísérte – különös gonddal rejtse el az utazás alatt. Figyelmeztettek bennünket, hogy a francia rendőrség egyes tagjai megvesztegethetőek.

Amikor délután hat órakor visszatért, megismételte figyelmeztetését. Simon egyedül maradt a barna papírba csomagolt, tapinthatóan erős kartonból készült dobozzal, amely körülbelül négy hüvelyk széles és hosszú, két hüvelyk magas volt. Simon néhányszor megbecsülte tenyerén a súlyát: nem volt sem különösen könnyű, sem különösen nehéz. Törte a fejét, hogy mi lehet benne. A cím, amelyre le kellett szállítani, sima fehér papíron gépírással volt megadva; Simon emlékezetébe véste, és azután elégette a papírt. Az Angyal legnagyobb gyengéje a kíváncsiság volt. Gyógyíthatatlan kíváncsiságnak köszönhette szerencséjét, mert képtelen volt sokáig nézni valamit, ami csak legkisebb mértékig is titokzatos volt, anélkül, hogy engedjen a kísértésnek, és behatoljon minden egyes részletbe. Soha eszébe sem jutott, hogy elárulja a bizalmat, amit a csomag biztonságával kapcsolatban beléhelyeztek. De véleménye szerint a tartalom titokzatosságának felfedezése döntően hozzájárult ahhoz, hogy megbízatását jól hajtsa végre. Másnap reggelig harcolt kíváncsiságával, azután megadta magát. Reggeli után felbontotta a csomagot: a pecséteket sértetlenül távolította el forró zsebkésével, és nagyon örült, hogy így cselekedett.

Amikor kihajtott a croydoni repülőtérre, a csomag már ismét eredeti állapotában volt, és senki nem vette észre, hogy ki volt bontva. Egy könyv lapjait úgy vágta ki, hogy a margót köröskörül meghagyta, és az így támadt üres helyre betette a csomagot. Mindenféle bonyodalomra felkészült.

Kézitáskáját feladta, és azután türelmesen várt, mikor végeznek az előkészületekkel, amelyek valamilyen rendkívüli oknál fogva arra jók, hogy a légiutazás állítólagos időnyereségét semlegesítsék. Éppen második cigarettáját vette elő, amikor sötét hajú, és elképesztően csinos fiatal lány, aki éppoly türelemmel várakozott, lépett hozzá és tüzet kért. Simon felkattintotta öngyújtóját, mire a lány egy csomag cigarettát vett elő, és megkínálta.

– Mindig ennyi idő kell ezeknek az induláshoz? – kérdezte a lány.

– Ha én utazom, mindig – felelte az Angyal lemondón. – Azonkívül szeretném tudni, miért állítják össze mindig úgy a menetrendet, hogy az embernek ne legyen ideje rendes ebédet elfogyasztani. Talán jutalékot kapnak a francia vendéglősöktől, ahol az ember annál kiadósabban ebédel?

A lány felnevetett. – Útitársak vagyunk?

– Nem tudom. Én Párizsba repülök.

– Én Ostendbe.

Az Angyal felsóhajtott. – Nem gondolhatná meg magát, és nem jönne Párizsba?

Elsőt szippantott cigarettájából és most másodikat szívott utána, mialatt a lány figyelmesen nézte. A füstnek szokatlanul kesernyés íze volt. Simon gondosan szívott még egyet belőle, de ezúttal szájában tartotta a füstöt, és azután lassan kieresztette, mintha előzőleg leszívta volna. Arckifejezése semmit sem változott, bár az effajta bonyodalomra számított legkevésbé.

– Mit gondol, sétálhatnánk még egy kicsit a hangáron kívül? – kérdezte a lány. – Megfulladok itt a melegtől.

– Azt hiszem, ez jó ötlet – felelte az Angyal.

Kimentek a fényes reggeli napsütésbe, és kényelmesen sétáltak a kavicsos úton. A valutaárfolyamok sokban hozzájárultak ahhoz, hogy az idegeneknek elmenjen a kedvük az utazástól ebben az évben, és a légikikötő szokatlanul elhagyott volt. Két férfi szállt ki egy autóból, amely ebben a pillanatban állt a hangár bejárata elé. Ezenkívül még csak egy kocsi kanyarodott a főútvonalról be a hangár felé, és két műszerész egy óriási Handley-Page gépen dolgozott a repülőgép szélén.

– Miért adott kábítószerrel átitatott cigarettát? – kérdezte az Angyal tökéletes közönnyel. De amikor a lány feléje fordult és ránézett, szeme hirtelen a meztelen acél hidegségével villant.

– Én… én nem értem. Lenne szíves megmagyarázni, hogy mire gondol?

Simon eldobta a cigarettát és erősen eltaposta.

– Húgom – mondta –, ha maga azt hiszi, hogy Simon Templar tegnap született, akkor hadd világosítsam fel arról, hogy az valaki más lehetett, aki ugyanerre a névre hallgat. Tudja, én már akkor használtam ezt a cigaretta-trükköt, amikor maga még egyszer sem mosott fogat.

A lány ajkához emelte a kezét és hirtelen felemelte, mintha intene. Egy pillanatra Simon meghökkent, és azután meg akart fordulni. A lány tekintetét a férfi válla fölött valamire szögezte, de Templar feje már nem tudott eléggé hátrafordulni, hogy megnézze, mi az, mert egy homokzsák tömör súlya zuhant kegyetlenül a tarkójára. Egy pillanatig úgy érezte, hogy lába megbicsaklik alatta, mialatt a könyv, amelyet kezében tartott, a földre esett, és kitálalta tartalmát; azután minden elsötétült előtte.

Rideg bútorzatú irodában tért magához, amelynek ablaka a leszállópályára nyílt. Az arcban, amely föléje hajolt, felismerte Teal főfelügyelő kerek, rózsaszín vonásait.

– Maga találta ki ezt a merényletet? – kérdezte, miközben gyengéden simogatta koponyaalapját. – Nem is képzeltem volna, hogy ilyen durva is tud lenni.

– Nem én tettem – felelte a detektív röviden. – De elfogtuk azt, aki elkövette… ha felelősségre akarja vonni. Azt hittem, Angyal, hogy ismeri Kate Allfieldet.

Simon ránézett. – Micsoda? Csak nem a „Csinos”?! Már hallottam róla, de most találkoztunk először. Majdnem elszívatott velem egy altató-cigarettát! – Elfintorította arcát. – Mi volt a terv?

– Éppen arra várunk, hogy ezt magától megtudjuk – felelte Teal dühösen. – Éppen akkor hajtottunk be, amikor magát leütötték. Azt tudjuk, hogy mit hajszoltak: a Deacon-banda megszerezte a nyakéket, de a Zöld Kereszt bandája nem adta fel a harcot. Amit tudni akarok, csak az, hogy maga mikor kezdett együtt dolgozni Deaconnal.

– Hát ez túlmegy az én felfogóképességemen – jelentette ki az Angyal bárgyún. – Ki ez a Deacon és mi a pokol ez a Zöld Kereszt?

Teal nyugodtan szembenézett vele. – A Zöld Kereszt bandájához tartoznak azok, akik magát leütötték. Deacon a főnöke annak a bandának, amely tegnap elrabolta a Palfrey-ékszereket. Tegnap délután kétszer is fent járt magánál… nekünk már előbb besúgták, hogy nagy dologra készül, és ezért megfigyelés alatt tartottuk; de az ékszerek eltűnését csak ma reggel fedeztük fel. Most aztán hallani szeretném, hogy mit szól maga mindehhez; de mielőtt elkezdi történetét, óva intem…

– Várjon egy percig. – Simon elővette cigarettatárcáját és rágyújtott. – Amilyen szerencsétlen hírnevem van, azt hiszem, elég sok időbe fog telni, amíg fejébe verem, hogy semmit sem tudok erről a Deaconról. Tegnap meglátogatott, és azt mondta, hogy jogtanácsos… arra kért, vigyázzak egy kis lepecsételt csomagra, amelyet Párizsba akart küldeni, és én elvállaltam a munkát.

– Úgy? – A detektív veszélyesen udvarias volt. – Akkor talán élete nagy meglepetésével szolgálhatok, ha közlöm, hogy a magára bízott csomagban egy gyémánt-nyakék volt, amely körülbelül nyolcezer fontot ér.

– Az valóban meglepne! – felelt az Angyal.

Teal megfordult.

Az ajtóban egy polgári ruhás férfi állt őrt, és az asztalon szanaszét barna papír hevert, és a selyempapír közül egy kis halom szikrázó drágakő és csillogó fém villant elő. Teal odanyúlt és keresztülcsurgatta kezén a tüzes, sokszínű gyémántfolyót. – Ez az! – mondta.

– Megnézhetném közelebbről? – kérdezte az Angyal.

Kivette Teal kezéből a nyakéket, és alaposan megvizsgálta a világosság mellett. Azután röviden elvigyorodott, és visszaadta.

– Ha maga ezért nyolcvan fontot kap, szerencséje lesz – mondta. – Nagyon jó utánzat, de sajnos, a kövek hamisak.

A detektívnek kitágult a szeme. Azután kikapta Simon kezéből a nyakéket, és maga is megvizsgálta.

Lassan visszafordult Templar felé.

– Kezdem azt hinni, hogy életében először igazat mondott, Templar – jelentette ki, és modora annyira megváltozott, hogy szinte nevetségesen hatott volna, ha nem hangzik ki szavai közül a bocsánatkérés. – Hogyan magyarázza maga ezt?

– Azt hiszem, mindkettőnket az orrunknál fogva vezettek – mondta az Angyal. – Mindazok után, amiket előbb elmondott, azt kell hinnem, hogy Deacon tudott róla, miszerint maga figyelteti, és azt is, hogy sietve ki kell csempésznie az ékszereket az országból. Valószínűleg gyorsan túladhatott a többi holmin, de senki ezt a nyakéket még csak meg sem érintené… túl jól ismerik. Valóban művészi ötlet volt megkísérelni, nem vállalnám-e a munkát…

– De akkor miért adta oda magának a hamisat?

Simon vállat vont. – Lehet, hogy Deacon ravaszabb, mint mi mindannyian. Istenem, Teal… gondolkozzék hát! Tegyük fel, hogy mindez csak szemfényvesztés: tudta, hogy maga látta őt hozzám felmenni, tehát ha felfedezik az ékszerek eltűnését, azonnal utánam vetik magukat, meghallják, hogy Párizsba készülök, fülön csípnek Croydonban… mindez alatt pedig az igazi nyakék más úton kisiklik az országból…

– Az Isten verje meg! – mondta Teal főfelügyelő, és olyan gyorsasággal vetette magát a telefonra, ami ilyen kövér és alacsony vérmérsékletű férfiútól valóban meglepő volt.

A polgári ruhás rendőr némi tisztelettel állt félre, mikor az Angyal kiment az ajtón. Simon csibészesen szemébe húzta kalapját, és szokásos eleganciájával tovasétált. Kint a váróteremben egy tisztviselő kiabált: – Minden Ostendbe és Brüsszelbe induló utas szálljon be, kérem! – és kint a gyepen egy repülőgép bemelegítő zúgása hallatszott. Simon hirtelen megváltoztatta eredeti útitervét.

– Adok önnek harmincezer forintot a nyakékért – mondta Van Roeper, a kis amsterdami, akihez az Angyal kincsével beállított.

– Ötvenezret el is fogadok – felelte az Angyal, és meg is kapta.

Még egy tulajdonsága volt, amely elengedhetetlen kalózok számára: sohasem felejtett el arcokat. Már első alkalommal az volt a benyomása, hogy Deacont már régebben látta valahol, de csak akkor reggel találta meg emlékei közt a jogtanácsos kedves arcát, amikor felébredt. Kezdte érteni, miért tart az ügyvéd oly aggodalmasan igényt az ő kétes kimenetelű szolgálataira, és úgy érezte, hogy a szerencse igen kegyes hozzá.

Az öreg Charlie Milton, akit reggelije mellől rángatott el, hogy megvehesse tőle a nyaklánc másolatot nyolcvan fontért, ugyanazt érezte.